Előtörténet

Sokáig volt távol, ám most visszatért. Éjszaka lépte át Távolrév kapuját és csendesen lovagolva indult meg a Kikötoi Késdobáló felé. Különös módon ezen az éjjelen szinte üres volt a Kés. Egy korsó sör után aztán úgy dönt elindul, hogy újra felfedezze Távolrévet, melytol oly sokáig kellett távol lennie.
Gyalog indul neki az utcáknak. Újból jól meg akarja nézni magának a várost melyhez megannyi emlék köti.
Ruganyos léptekkel sétál az utcán, mint egy prédára leso nagymacska. Hófehér sörényét a szél fúja. Léptei halkan koppannak az utca kövein. Mindent megszemlél, bár már szinte mindent látott most még is úgy járja körbe a várost, mint aki még soha nem járt itt.
Az egyik kisebb téren álló szökokúthoz sétál. A faragott kosárkány szájából hideg víz csordul a tányérszeru medencébe. A holdfényben hideg higanycseppeknek tunek a kosárkány szájából patakzó vízcseppek. Kezét a vízsugár alá teszi és kortyol egyet a hideg vízbol. A hideg víz frissítoleg hat rá. Kezérol lerázza vízcseppeket, majd lassú léptekkel indul tovább.
Egy sor kézmuves muhely elott halad el. Az ajtók felett megfakult cégérek nyikorognak a gyenge szélben.
Az egyik kapualjból kóbor macska mereszti rá zölden világító szemeit. Gleccserkék tekintetével mosolyogva pillant a girhes jószágra, s az mintha csak megijedne attól, amit a kék szemekben lát, eliramodik az egyik sikátor felé.
Az egyik kézmuves muhely ajtaja félig nyitva áll. Odabentrol halvány fény szurodik ki az utcára. Cserlé és festék szag üti meg orrát, ahogy elhalad az ajtó elott. Felpillant az ajtó feletti cégérre. A rézbol készült cégért az ido már megrágta ám mégis jól kiveheto rajta a síró és neveto maszk.
A maszkkészíto muhely elott egy pillanatra megtorpan. Hallgatózik majd az ajtóhoz lép, s a résen bepillant. Odabent egy öreg görnyedt hátú férfi ül egy asztalnál egyedül és éppen a kezében tartott maszkon dolgozik.
Pár pillanatig nézi az öreget, majd ismét tovább indul.
Az utcák kusza szövevényén át ismét a kiköto felé veszi útját. A kikötoben még ilyenkor sem áll meg az élet. Éjszaka is folyik a kereskedo bárkák ki és berakodása. Hatalmas csörlok segítik az emberi kezek munkáját, hogy a hasas bárkák megszabaduljanak terhüktol, vagy éppen feneketlen gyomrukba fogadják a különféle árukat. A parázstartók fénye kísértetessé teszi a kikötot. A tenger morajlása és a sirályok rikoltása eszébe juttatja a rég múltat mikor hatalmas karakkákkal szelte egy távoli világ tengerének vizét.
Arcára fájdalom ül ki mikor eszébe jut a régmúlt. Már gyermekként megkedvelte a tengert. Neveltetése is errol szólt. Katona lett belole, majd egy hadihajóra került. Gyorsan haladt a ranglétrán, míg végül egy hatalmas karakka kapitánya lett. Egy ilyen karakkán ért haza feleségéhez és kisfiához. Ám ölelo karjaik helyett halál és pusztulás fogadta. Már csak a holttestüket láthatta viszont. Keményen küzdött, ám a túlero legyurte. Az volt az Ishlron-Ház utolsó éjszakája. Egy teljes évig raboskodott egy pincebörtönben, míg halottnak hitt bátyja ki nem szabadította. Együttesen kegyetlen bosszút álltak családjuk gyilkosain. Vér- és lángtengerbe borították a gyilkosok otthonát. Nem kegyelmeztek senkinek, mint ahogyan azok sem kegyelmeztek egy évvel azelott. Akkor hagyta maga mögött Shulurt és egy osi térkapun keresztül érkezetek Távolrév közelébe.
Eszébe jutnak az arcok kiket eloször látott itt. A fiatal szoke lány Talena, aki kimerült arccal hajolt fölé a Késdobálóban és saját erejét adta a neki, mivel akkor o már alig volt élo. A lány, aki ismeretlenül is segített neki, s akit késobb vezéreként tisztelt.
Aztán eszébe jut az Orült ki bátyját megölte a Késdobálóban. Az idegenek, kik szintén ismeretlenül segítettek a bosszúra éhes Kymeriennek ki majdnem saját halálát találta meg a jogos bosszú helyet.
A rakpartra érve a tenger tintakék hullámait figyelve emlékszik vissza a kezdetekre melyek Távolrévbe érkezésekor történtek vele.
Az árboc rengetek láttán kicsit megsajdul szíve, de már nem vágyik vissza oda, ahonnan egykor eljött. Most már itt van az otthona, ám nem egyszer ezt is maga mögött kellet hagynia, ám eddig mindig visszatér, mert köti az esküje, hogy bosszút áll bátyja haláláért. Sok ido telt el azóta, de egy valamit megtanult: türelmesnek lenni. Nem nyugszik addig, míg az Orült kit egyesek Cárnak neveznek meg nem hal. Akár az o kezétol akár másétól de nem kerülheti el a sorsát. És o ott lesz, hogy leköpje a tetemét, hogy meggyalázza a holttestét, ahogy az Orült tette a bátyjáéval.
Lassan indul tovább. Szemében hideg fényu lángok táncolnak.
Máig gyötri a buntudat, hogy nem tudta megmenteni bátyja testét, de hát akkor még gyenge volt és kis híja volt, hogy nem lett o is az Orült áldozata.
Eszébe jut az elso klán kikhez csatlakozott, akik közt bátyja is töltötte új életének nagy részét. Akik nem segítettek neki mikor bosszúért kiáltott, akik elfordultak tole, mondván ok a béke hívei.
Eszébe jut a második klán kiknek tagjai azóta a legjobb barátai és fegyvertársai, akik akkor még alig ismervén ot, kardjukat és segítségüket ajánlották az akkor még ifjú és heves Kymeriennek. Barátok arcai jelennek meg lelki szemei elott. Barátoké kik már nem élnek kiket elragadott az ido mellole és barátoké kikre még most is számíthat. A Marico con Labora Lovagrend nagyjai voltak ok. Ám idovel az emberek elkoptak csak kevesen maradtak kik a lovagrendben maradtak. Voltak akik meghaltak mások útra keltek. S most o is útra kelt, hogy megtalálja helyét ebben a zurzavaros világban, mely bár nem szüloföldje mégis inkább érzi otthonának, mint azt a távoli világot hol egykor megpillantotta a napot. Egy apró követ odébb rúgva megáll egy pillanatra és felpillant a holdra, majd tovább emlékezik. A hold higanyfényu ragyogásában indul tovább. Léptei az átkos emléku, ám mégis kedvelt Késdobáló felé vezetik.
Eszébe jut a lány kinek szeretojével vívott párbaj után törött karral és vérzo sebekkel tért ide. Innen a rendházba ment hol a gyógyítónak hitt átkos szarkofág kis híján örök sötétségbe taszította lelkét. A gyógyítás megtörtént azon az éjjelen, ám lelkét érte seb mikor a démon testébe költözött. Mikor még aznap éjjel visszatért már valami megváltozott benne. A lovával elsodort járókelon csak nevetett, de kacaja már valami másé volt.
A Gárdisták a Késbe jöttek érte, hogy tettéért feleloségre vonják. Bár egy kisebb hadsereggel jöttek érte, hogy börtönbe vigyék, még nem sejtették mi vár rájuk. Némi vérveszteség és csetepaté árán sikerült elfogniuk, ám azokat az éjszakákat nem felejtik el. Nem felejtik el a fehérszoru vérfarkast, ami Kymerienbol minden éjjel vált, s bár a rácsok fogva tartották az álmaikat sikerült eluznie.
Aztán eszébe jut a Gárdista, aki társait elárulva szöktette meg ot a börtönbol annak ellenére, hogy elfogásakor az elsok között volt kik fegyvert rántottak ellene. S jól emlékszik, hogy ugyanez a Gárdista fegyvert ragadott, hogy segítségére siessen, mikor az Orült és emberi csapdába csalták a Késdobálóban.
Aznap ismét közel került a halálhoz és ismét az átkos szarkofág segítségére szorult. Ám ekkor már felkészült. Harcba szállt a démonnal ki testébe költözött. S bár sikerült legyoznie a démont a fél épület romba dolt a lelke és lélek nélküli démon csatája közben.
Sokan vannak ki ellenére tettek, és sokan vannak kik segítségére voltak. Mindegyikükre emlékszik s nem felejtette el oket akkor sem, ha jó idore maga mögött hagyta Távolrévet.
A Késdobáló elott álldogáló lovához lép és végig simít a gyönyöru mén nyakán. A ló, Kymerien vállához dörgöli orrát és hatalmas barna szemeivel pillant a férfira. A ló barna szemeibe pillantva elmosolyodik, ám mosolya kicsit keseru, mert egy másik ló jut eszébe mely itt Távolrév utcáin pusztult el.
Társaival egy elkábított óriást szállítottak volna át a városon, ám a dög hamarabb tér magához. Pozdorjává törte a vasalt kereku szekeret melyen szállították és tombolni kezdett. Akkor pusztult el az a ló. Az óriás hatalmas ökle csontrepeszto erovel csapott le rá. Kymeriennek alig maradt ideje leugrani a szerencsétlen páráról mielott az a levegobe emelkedett volna, majd egy ház falának csapódva összetörve terült el a földön. Kemény munka volt megfékezni a tomboló óriást. Néhány épület ugyan kárát látta de végül barátaival és néhány az utcán járó fegyverfogató segítségével sikerült. A hatalmas dög még holtában is sok munkát adott a felbérelt goblinoknak kiknek a tetemet kellet eltakarítaniuk.
Lábát a kengyelbe akasztva fellendül a nyeregbe, majd lassan megindul a város kapuja felé.
A sok keseru emlék ellenére boldogan gondol vissza azokra az idokre, mert nem felejti el a vigadozásokat sem. Mikor részegen tántorgott szobájáig egy átmulatott éjszaka után. A lány csókjaira és forró ölére ott a Fürdoben. És még megannyi kellemes élmény, mely Távolrévben érte.
De azóta sok minden változott. Valahogy ez már nem ugyanaz a város, ám o még így is szereti.
Lassan poroszkál ki a kapun a kapuorök csak egy futó pillantásra méltatják, aztán tovább végzik dolgukat. A falnak dolve alszanak vissza és hortyognak tovább.
Mikor kiér a városból lovát vágtába hajtja és belenevet az arcába csapó szélbe. Kacajába öröm és keseruség egyaránt vegyül, miközben vágtatava távolodik.
A csillagok, mint megannyi apró szem figyelik magányos vágtáját mely közben Távolrév falai elmaradnak mögötte.
Néhány perc múlva ránt egyet a gyeplon és a fekete mén letér az útról, hogy a várost megkerülve a tengerpartra lovagoljon. Sötét erdon halad keresztül, mely alig néhány nyíllövésnyire a parttól változik át fehér homokos parttá. Az erdo gonoszan suttogó fái lassan elmaradnak mögötte és o kiér a partra.
Arcába sós páracseppeket sodor a szél. A tenger sós illata megcsapja orrát. A zúgó hullámok fehér tajtékot köpnek a homokos partra újra és újra átrajzolva annak mintázatát.
Lovának vasalt patái belesüppednek a fehér homokba mely alatt rég elpusztult kagylók és csigaházak roppannak halkan.
Egészen a vízpartig vezeti lovát. A hullámok a ló patái körül hömpölyögnek. O pedig csak áll és hallgatja a tenger morajlását, a sziklákon megtöro hullámok hangjait.
Magányos bárka tunik elo Távolrév hullámtöroi mögül és vág neki az éjszakai tengernek. A hajó farán kék fénnyel égo lámpás világit. Ezt követi szemével, míg a hajó el nem tunik valahol a messzeségben hol a tenger egybeolvad az égbolttal.
A hajnal elso sugarai még mindig a parton találják a férfit. Hajnali szél hófehér haját fújja, miközben o tiszte kék szemeivel még mindig a tengert bámulja. A levego és a nyugalom tisztára mossa tudatát.
Egy sirály rikolt fel egy közeli sziklán, majd felreppen és víz fölött repülve indul a város felé.
Tekintetével követi a sirály szárnyalását, majd lovát az ellenkezo irányba fordítja és megindul, hogy csatlakozzon seregéhez melynek katonái csupán parancsára várnak. O pedig nem váratja tovább oket.
Lova patáinak nyomait lassan elmossa az újra és újra partra töro víz, akárcsak az ido mossa el a múlt emlékeit...