Történetem…
Hol kezdjem?
Talán az elején kellene, de mégsem teszem… Ami elmúlt,
elmúlt és én nem szeretek a múlton rágódni.
A múlt állandó…a múlt örök és soha
nem törlödik ki az ember emlékezetéből.
Én megpróbálom kitörölni, bár piszok nehéz.
Itt van minden elmém rejtett zugaiban, de nem szeretek beszélni
róla… Nem is fogok…
Az életem akkor kezdődött, amikor megismertem Invictus Dracoolt.
Hogy mi hajtott felé azt nem tudom. Volt benne valami, ami vonzott magához,
mint lepkét a fény. Féltem tőle. Rettegtem. Hideg kéz
simitott végig rajtam, mikor megéreztem a közelemben… Mégis
vágytam arra, hogy érezzem ezt a borzongást, a jeges simogatást…
Beleszerettem… Ez ilyen egyszerű… De ez a szeretet nem olyan volt, mint amilyennek
lennie kellett volna. Szeretni sokféleképpen lehet. Lehet úgy,
ahogy anya szereti a gyermekét… Lehet úgy, ahogy nő szereti a
férfit…
És lehet úgy, ahogy nő szeret vámpírt…
Én ide tartoztam. Szerettem, de tudtam, hogy a szerelmem viszonzatlan
marad. De nem érdekelt. Vágytam rá. Vágytam az ölelésére,
vágytam a csókjaira…
Ő bevezetett a klánba. Biztonságban voltam. A társa lettem.
A szerelme… A szerelme? Talán… Talán voltak érzései
irányomban… Talán…
Egy nap elment. Itt hagyott egyedül. Magányos voltam és kétségbeesett.
Magányomat csak gyermekeim…a gyermekei enyhítették.
Aztán találkoztam valakivel, aki megmutatta az utat az igazi boldogság
felé. Megmutatta, hogy létezik boldogság…hogy létezik
szerelem…viszonzott szerelem…
Boldog voltam. Boldog… Azt hittem minden rendben lesz, hogy soha többet
nem ér el a bánat, a fájdalom és a magány.
Tévedtem… Ő is elment, ő is itt hagyott, bár tudom, visszatér
egy nap… Vagy mégse? Kérdés, amelyre nem tudom a választ…
Most ismét boldog vagyok. Végtelenül boldog. És ezt
a boldogságot nem szeretném elveszíteni. Sokat vártam,
mire végre rám talált, mire az a szikra, mely mindig megvolt
köztünk, végre lángra kapjon és elemésszen
minket a tüze…
A szikra lángra kapott…szívem egyszerre dobban az ő szívével…
Szeretem… Talán mindig is őt szerettem. Bárhogy is volt, már
nem érdekel. A jelen ami fontos…a jelen és a jövő.
A jelenem Ő tölti ki… A jövőm bizonytalan. Bizonytalan, ködbe
burkolozó távol… De remélem együtt lépjük
át a ködfüggöny határát…együtt lépünk
be az áthatolhatatlan ködbe… Remélem…
Mert ha elvesztem…akkor elveszek én is…