Előtörténet

Csipás egy kis kamasz utcakölyök, egy igazi nagyszájú suhanc. Lopásból él, legalábbis egészen idáig azzal kereste kenyerét. Furcsa, talán mások szégyellnék, ha hasonlóan élnének, de o büszke „mesterségére”. Gyerek még, a nok szemében akár aranyos és bájos is lehet, ennek ellenére o magát felnottnek érzi, s az élet sok területén valóban érett a gondolkodása. Nem csoda, az ember leginkább a sorstól kapott pofonokból tanul, mint ahogy a szüloi pofonok hagyják a legmélyebb nyomot a gyermekekben, és hát a sors nem volt túl kegyes Csipáshoz.

Egy kis faluban született, ahol majd mindenki saját kis földjét muvelte. Az emberek békésen tengették napjaikat, nem voltak éppen tanultak, az írni, olvasni tudók igazi kuriózumnak számítottak, de legtöbbjük jó szándékú, kedves parasztember volt. Nem törodtek a világ dolgaival, s a világ sem zargatta oket, így ok nyugodtan éldegélhettek apró „szigetükön”. Kevesen voltak, s nem maradt titkuk egymás elott, mindenki ismerte a másik ügyes-bajos dolgait, így az is hamar elterjedt, hogy az egyik legvisszahúzódóbb és legfurcsább család az utcára hajított egy mindössze egyéves gyermeket. Jobban mondva az anyja dobta el, hiszen az apa már rég itt hagyta ezt a koszfészket, s a csecsemo öreganyjával nem tudtak és nem is akartak egy újabb éhes szájat etetni tovább. Ennek tetejébe a kis Csipásnak már akkor be nem állt a beszélokéje, ami az állandó éjjeli sírásokban mutatkozott. Szinte beleorült a két asszony, és csupán eddig bírták.
Lényeg a lényeg, hamar kitudódott a dolog, és a lakosok jó emberek lévén beadták a falu egyetlen kolostorába. Minden nap kapott tejet, s kenyeret, egészen négyéves koráig. Akkor a szerzeteseknek is elegük lett a mihaszna kölökbol. Csipás ugyanis nem volt hajlandó tanulni, nem tisztelte az isteneket, káromkodott, nagy szájú volt, és a földmuveléshez sem fult a foga. Ráadásul gyakran lopott a piacról kenyeret, vagy cipót, s ezt természetesen nem turhették a szentéletuek.
Másodszor is utcára került hát, immár azonban meg tudott állni a saját lábán. Nem kötodött a faluhoz, hiszen senkije nem volt. Mindenki utálta, még az asszonyok is.
-Ó, az az istencsapása, a csipás, taknyos mindenit! Semmirekello kölök! Ha a szemem elé mer kerülni az a sátán kutyája, úgy elnáspángolom, hogy arról kódul, az anyja keservit neki! Hogy csapnának a körmére azok az áldott jó istenek, vagy harapná le azokat az átkozott tolvaj kezeit az ördög!
Hangzott a „dicséro” eloadás ahányszor csak szóba került. Hát igen. Volt honnan tanulnia a gyereknek a színes és mulattató szitkozódásokat, s az itteni emberek ragasztották rá gúnynevét is.
Kitaszítottá vált, s nem volt maradása. Az egyik közeli városba induló szekéren elbújt a rakomány között, és akadálytalanul, s észrevétlenül bejutott a kapun. Hamar beilleszkedett az új közösségbe. Na nem mintha tárt karokkal fogadták volna, de itt legalább könnyebben meg lehetett élni a lopásból. Nem ismerte senki, nem figyelt rá senki, legalábbis egy jó ideig, s addig igen szépen élt, megvolt mindene. Lopott ételt, italt, néha aranyat is, és ékszereket. Sokat mászkált az utcákon, sot a város falának tövében is. Itt lelt rá kedvenc fegyverére, amit o csak bökonek, vagy kisbicskának hív. Az apró ütött-kopott tor már évek óta rozsdásodhatott a fuben. Valószínuleg egy városor hajította le oda, vagy esetleg egy kisebb harc közben vesztette el valaki. Akárhogyis, a kis Csipás nagyon megörült neki. Megtisztította, megélezte, s végtelenül büszke volt rá, ezért mindig jól látható helyen hordta, általában az övére szíjazva, vigyázva, nehogy ingje eltakarja.
Amikor már túlságosan elotérbe került, s itt is felfigyeltek tevékenységére, szívfájdalom nélkül továbbállt. Így váltogatta a városokat, egyiket a másik után, s így jutott el Távolrévbe is, ahol most is tengeti napjait, immáron jóval tapasztaltabban, hiszen majdnem tíz esztendo telt el azóta, hogy ott hagyta szüloföldjét, s önálló életet kezdett. Koránál azonban valamivel fiatalabbnak látszik, amit foleg pöttömnyi termetének köszönhet és sovány alkatának.
Ruhája általában kopott, innen-onnan elcsent, egymáshoz nem illo darabokból tevodik össze.
Övén lóg tore, és egy kis erszény, melyben „skalpjait” gyujti a pénz mellett.
Az idok során egyre inkább fejlodött ébersége, és gyorsasága. Ezek teszik életképessé. A megpróbáltatások ellenére majdnem mindig jó kedélyu, derulátó, még akkor is, ha nem túl sokan szeretik nagy szája, és szókimondó természete miatt.
Általában fontoskodó, fölényeskedo, mivel igen nagyra tartja magát. Büszke arra, hogy önállóan él, és imádja a szabadságot. Talán ez az, ami miatt nem irigyli annyira a gazdagabbak csemetéit, akiknek az iskola padjait kell koptatniuk, és állandóan felügyelet alatt állnak.
Egyedül furcsa szokása jelzi, hogy azért a lelke mélyén hiányozhat neki is egy szereto család. Gyakran emlegeti tán már nem is élo, és általa soha nem látott rokonait, mindenféle kitaláció kapcsán. Még magával is elhiteti néha, hogy léteznek, és kevés embernek vallja be az igazat, utálja ugyanis, ha sajnálják, vagy megszánják. Arra ott vannak a szerencsétlen, utcán kéregeto, általa mélységesen megvetett koldusok.
Minduntalan bajba kerül, s ennek is köszönheto, hogy rövid ido alatt szinte minden megváltozott körülötte. Bár elveinek ellentmond, hogy ha kényszeruen, fenyegetés hatására is, de bekerült egy klánba, s újabban napjait a parancsok teljesítésével tölti, ám lehetséges, hogy ez az elso lépés a felnotté válás felé, s egy szebb jövoképet fest az elkövetkezendo évek homályába.