Futás. Ez az, ami leginkább megmaradt emlékeiben..a futás, s az az õrjító tudat hogy valami, vagy valaki üldözi. Csupán ennyi az, mi zavart okoz neki. Hisz nem tudhatja mit is akarhatott. Azt az érzést...azt a félelmet nem élheti át újra. Sosem élheti át újra...
Az út kimerítõnek tetszett, mégis, új ereje, a Vér erejével már elviselhetõbb volt. Éjszakáit a hajófenéken töltötte, s maga mellé ghoulokat rendeltetett. Nem bízott semmit sem a véletlenre. Miért is bízott volna? Sötétség...és hideg. Már nem érezhette ezeket. Mint ahogy a szerelem, édes, mardosó lángjait belsejében sem. Mindig csak errõl álmodott. Mindig csak errõl... Az emberi életérõl. Hogy újra ember lehessen... Azokról az idõkrõl, mikor még boldog volt. Volt szerelme, élete, s célja... De mind elveszett. Csupán, egy kósza gondolat miatt.
A legjobb vívó. Mesterien bánt a párbajtõrrel. Akár egy igazi bajnok, annak ellenére hogy nõ volt. Mindenki furcsálotta, de családja már megszokta. Így elfogadták. A tehetsége. Ez volt a veszte...
Fülledtség. Zaj, s az a sok figyelõ tekintet... Most nem szabad hibáznia. Most az egyszer nem... Kihívták, s neki ki kell állnia. A harc heve már rég megizzasztotta. Az elsõ látszatra könnyû ellenfélbõl, igazi rivális keveredett. Úgy forgatta a kardot, mint ahogy a legtöbben nem... Mintha csak a része lenne. S õ? Õ csak egy tanítványnak tetszett, ki épp az elsõ óráját veszi. Mégsem adta fel. Sosem adta fel. Talán emiatt tudott a legjobbak közé kerülni. Hisz ha hibázott is, addig gyakorolt, míg tökéletesre nem sikeredett a mozdulat. Ez volt ami igazán éltette, ami örömet okozott neki. A gyõzelem... A totális, s megsemmisítõ gyõzelem. S most, vesztésre állt. Egy vágás, egy hirtelen mozdulat, s egy újabb sikeres támadás titokzatos ellenfele számlájára. De nem adta fel. Túlságosan is kívánta ahhoz a gyõzelmet, hogy pont akkor abbahagyja.
- Nem fogsz ilyen könnyedén legyõzni... Nem sikerülhet... - sziszegte dühösen, egy egy hárítás elõl elszökkent, s újabb, cseles támadással próbálta felhasítani ellenfele oldalát. Csakhogy, túl gyors volt. Egyszerûen alig követhette a mozgását... Még a nézõközönség is dermedten figyelte a két alakot. A vágások, a hárítások, s az a gyorsaság megdöbbentõ volt. Semelyikük sem kívánta feladni, csakhogy, a férfi nem is tûnt fáradtnak. Csak mosolyogva hárított, s támadt, mi végülis, a gyõzelmét hozta. Hisz mi más is történhett volna. Egy Vértestvér, nem veszíthetett volna egy közönséges halandóval szemben. Aföldön térdelve, kezeit a földön támasztva pihegett, miközben gondolatban az isteneket átkozta, az ismeretlen feltûnése miatt. Hosszú barna haja leomolva takarta arcát, aminek akkor igazán tudott örülni, hisz nem akarta hogy bárki is lássa az arcát, lássák a dühét. A férfi könnyed mosollyal az arcán meghajolt a nézõk felé, kik kissé halk tapssal jutalmazták gyõzelmét. Talán még õk sem eszméltek fel igazán, eme könnyed tetszõ gyõzelem után. Végülis, nem foglalkozva a többi vendéggel, legugolt, s a nõ felé nyújtotta a kezét.

- Igazán jól harcolt, kedves Lyria. - mondta mosolyogva, amolyan negédes behízelgõ hangon.

- Mégsem volt elég... - sziszegte továbbra is dühösen, s nem fogadva el a férfi segítõ kezét, állt fel, s porolta le ruháját. Nem akart a férfi szemeibe nézni, mint ahogy a többiekébe sem. Túlságosan fájt neki a vereség ahhoz, hogy most bárki szemébe is nézzen. Mégis, a férfi nem hagyta továbbra sem nyugodni. Hisz gyengébb harcosnak ítélte, s legyõzte... Ez egyáltalán nem tetszett neki. Vagyis, a legjobb kifejezés rá, hogy dühítette. Dühítette hogy holmi mitugrász csak úgy legyõzheti õt, ki már évek óta gyakorlott a kardforgatásban. Mire újra felemelte fejét, már a férfi sehol sem volt.

- Hát ennyi volt... - mondta dühösen, s a felé nyújtott keszkenõt, mit az egyik szolgálólány nyújtott, dühösen a földhöz vágta. Nem volt maradása az teremben, minden áron megakarta találni a harcost.
A hajó kellemes ringatózása, s a ghoulok susogása szinte el is feledtették vele azt az éjszakát. Azt a mindent megváltoztató éjszakát... Csakhogy, még mindig zavart volt. Amióta Atyjával élt, valahogy a múlt emlékei lassan kivesztük emlékei közül. Csak a tudása maradt meg. De a családjáról, szeretteirõl... Csak a szerelmére emlékezett, bár már rá is haloványan. S persze az álmaira. Csupán ennyire emlékezett. Ujjai közt, az öblös kristálypoharat forgatva, figyelte a vért, az étkét, immár az egyetlen dolgot, ami igazán éltette. Merengésébõl a kapitány durva, kissé érces hangja ébresztette fel:

- Kisasszony, hamarosan megérkezünk. - állt meg kissé félszegen az ajtóban. Egy nagydarab fél-ork állt az ajtóban, kezében egy kalapot gyûrögetett, ahogy a nõt figyelte. A nõ, elõredõlve székében mosolygott rá a kapitányra, s intett neki hogy elmehet. Közeledtek...végre közeledtek...
Végre közeledett. Sok idejébe, s energiájába került, de végre megtalálta a férfit. Minden áldott este, legalább hajnalig egy edzõteremben gyakorlott. A sötét város, mikor már senki sem járt az utcákon, mindig nyugalommal töltötte el. Az apró neszek, s csizmák surrogása a háta mögött, igaz nem volt túl bizalomgerjesztõ zaj, de nem zavarta. Most csak egyet akart, megtalálni a férfit, s beszélni vele. Épp megfelelõ alkalom volt ez arra, hogy bosszút álhasson.

- Örülök kisasszony, hogy újra láthatom. - csendült fel mögötte, a már jól ismert férfihang, mikor belépett a terembe. A termet a félhomály borította be, mintegy védõ szellem, ki gyermekeit védi. A teremben néhány félrehordott bábu volt látható, s a fegyvertartó. Mintha csak készültek volna egy párbajra. A nõ, hirelen megprödülve vette csak észre a csuklyás alakot, ki nem sokkal mögötte lépett be a terembe.

- Látom számított a jöttömre... - mondta halkan, ahogy egyre hátrébb lépve, kulcsolta kezét, kardja markolatára, s készült a védekezésre.

- Mind a ketten tudtuk hogy újra elfog jönni, s hogy egy újabb párbajt óhajt. Én csak teljesítem a vágyát... Csakhogy, immár téttel.

- Téttel? Végülis...nem számít... Most biztosan nem fogok veszíteni. - mondta magabiztos mosollyal, s köpönyegét levetve hátáról, már támadott is. A harc nem tartott sokáig, s nem végzõdött boldog véggel. Csak fájdalommal, s egy újabb kárhozott születésével. A férfi nem gondolta hogy a nõ újra oly bátor lesz hogy elmegy, de így... A kardváltások, s pengék sikolya töltötte meg aznap a termet, mi zene volt füleinek. Egy édes, feledthetetlen zaja.
A palló csattanása, s a legénység halk suttogása töltötte meg a csendes kikötõt. Halkak voltak, mégsem eléggé. Lilith, immár mindent hallott. Mindent. Lassan lesétálva a hajó fedélzetérõl, nézett körül a kikötõben, s elmosolyodott.