Arintól 45-50 Km-re fekvõ falucskában minden a megszokott hétköznapok szerint zajlott. A faházak ablakaiban ágyruhák szellõztek, az asszonyok hangos csivitelés közepette a pataknál mostak, néhányan cölöpök közé kifeszített kötelekre teregettek már. Az utcákban a porban kicsiny gyerekek fadarabokkal játszottak, a férfiak pirkadat óta a pár száz méterre fekvõ földeket mûvelték. Az istállókból lovak nyerítése hallatszott, szamarak bután iáutak, a baromfiudvarban tyúkok kapírgáltak.

A padon ültem, apró faházunk bejárata mellett. Anyám a pataknál, apám a földeken, így rám hárultak a ház körüli teendõk. Ezeket elvégezvén pihentem meg a kemény ülõalkalmatosságon, mellettem a falu legszebb lánya, arcomon boldog mosoly, szívemben az elsõ szerelem lángja lobogott, olyannyira, amennyire az egy 16 nyarat látott fiatalember szívében loboghat. A delelõre hágott nap sugarai lágyan simogatták arcomat, csakúgy, mint Lea bal keze. Jobbját szerszámok nyelétõl kérges tenyeremben helyezte, arcomat maga felé fordította, majd lassan, vágyakozva összeértek ajkaink. Életem elsõ xcsókja, Ellena istennõ kedves érintése szívemen. Nem tudta ekkor még senki, hogy pár perc mulva tótágast áll, majd darabokra hullik a világ.

A porfelhõ Északnyugat felõl kélt, de nem törõdtem vele. Senki nem törõdött vele, pedig nyugat felõl nem szabadott volna ekkora pórfelhõnek érkeznie.

A szürke-barna kavargás lovasokat köpött ki magából, majd becsapódtak az elsõ nyílvesszõk. Ezeket aztán több száz másik követte.
Egy lepedõt teregetõ asszony agyveleje szürkés-vörösesen fröccsent a fehér anyagra. Egy másik a lábába fúrodott vesszõt szorongatva sikított, míg a mellét is át nem ütötte egy. Elhulló teste vörös sárt dagasztott a porból. Egy öreg bácsika fal mellett próbált menedéket találni és véres torzóként végezte a falra szegezve. Egy négyéves forma kislán anyját keresve szaladgált fel s alá, majd egy pillanattal késõbb nyílhegy bukkant elõ a torkán. Veszett sivítása elhaló hörgésbe fulladt. Rajtuk kívûl még legalább harmincan maradtak a porban vérbe fagyva, míg a túlélõk eszüket vesztve rohangáltak. Ekkor érkeztek a gyújtónyilak. A hihetetlen pontossággal kilött vesszõk lángra lobbantották szinte az összes nádtetõt, halottakat gyujtottak fel, vagy még élõket változtattak égõ hustömeggé. A levegõben pillanatok alatt irtózatos bûz kezdett úszni.
A földekrõl a férfiak kapát, botot, köveket markolászva, ordítva rohantak az égõ falu felé. Én akkor már talpon voltam, -"menekülj, Lea!!!"- kiáltottam és a farakás mellõl felragadtam a fejszét. Még láttam, hogy a szerelmem a közeli erdõ felé szalad, a túlélõk maroknyi csapatával. "Ez már a pokol!"- gondoltam... de az csak most vette kezdetét.
A támadók gyepüvidéki nomádok voltak. Több ezren lehettek, elöttük 10-15, rettenetes fekete páncélba öltözött alak lovagolt. A legelõl haladó a rohanó-támadó férfiakra pillantott, majd levette szörnyfejt mintázó sisakját. Bár ne tette volna: nem arca volt, hanem pofája. Szürke bõrét mindenfelé tegeredõ csápok borították, ajkai nem voltak, így szabadon láthatóak voltak vasalt agyarai. Apró szemei vörös tûzzel égtek. Vicsorgott, majd a férfiak felé fordulva csikorgó hangon kiáltott valamit. A rohanó falusiak hatalmas, vörös vérfelhõben robbantak apró darabokra. Leszakadt végtagok, szétroncsolt koponyák, vérpermet töltötte be a levegõt. Megrémülni sem volt idõm, mert hihetetlen erõ kapott fel és egy lámgoló faháznak vágott. Kulcscsontom reccsenve tört szilánkosra, a tetõbõl égõ gerenda zuhant a mellkasomra, bordáim hegyes csontvégei a tüdõmbe fúrodtak. Sipoló tüdõvel, a haldoklók utolsó erejével tápászkodtam fel, és vágtam a fejszémet egy arra vágtató nomád mellébe. Utolsó kép mely kiégett, elgyötört agyamba villant, egy fokos képe volt, mely arcomba csapva kioltotta a fényt.

A dúlás megkezdõdött....

..... és Lea nevét kiáltva eszméltem fel.
Az esõ sohasem hallott ütemben dobolta az odon kastély ablakain az elmúlás dalát. Szemem egy talpig páncélba öltözött emberre tévedt. Csak a fején nem volt sisak. Artamil lovag volt õ a Dartonita egyház paplovagja. Õ talált rám a romok között. Õ volt a mentorom, s tõle tanultam mindent.

Hát így születtem én, így lett belõlem harcos, a Dartonita egyház paplovagja.



Miután megerõsödtem, s a halottakat eltemettük, esküvel fogadtam, hogy bosszút állok szeretteimért. Miután kitanultam a kardforgatás tudományát elindultam, hogy szent eskümnek eleget tegyek, mellyet a már nem létezõ porig rombólt falunk temetõjében tettem.
Így kerültem Lerion herceg zsoldos seregébe. Két évig szolgáltam nála, s a meg meg ujjúló nomádok támadásait sikeressen visszavertük.
Ám a sors kifürkészhetetlen szeszélyességével még én sem dacolhattam. A nomádok háborgatása két év után megszünt. A zsoldoscsapatra nem lévén szükség, elbocsátottak minket. Az oly dicsõn ünnepelt katonák, kik vérüket ontották a népért, vert kütyként kullogott el, s lassan lassan mindenki a saját utját folytta tovább. Ki beállt máshova, ki karaván kisérõ lett, de voltak olyanok is kik megelégedve a háború borzalmait a városban maradtak, s letelepedtek egy jobb, békésebb öregkor reményében.
Nyughatatlan vérem engem azonban tovább hajtott. Bejártam rengeteg országot, megismerkedtem sok néppel, szokásokkal, nyelvekkel. Ha pénzem fogytán volt, karavánokhoz álltam be kisérõnek, s velük utaztam, hisz tudvalévõ mindig elkel egy jó kardforgató segítsége az oly értékes rakomány védelmében. Az egyik ilyen város neve Háromdomb. Talán itt töltöttem el a leghosszabb idõt, így ki is térnék rá...

Háromdomb:

Az Örvényestõl keletre a legdélebbi város. Három tekintélyes méretû dombra épült. A dombok vörös agyagot rejtenek, amibõl a félsziget legkitûnõbb építõanyagát lehet készíteni. A várost a kézmûvesek céhe irányítja. Szép számmal akadnak köztük ihletett mûvészek, zseniális feltalálók és szorgos iparosok. Ez eredményezte a legkülöncebb és legérdekesebb várost a félszigeten. Meghökkentõ alakú házak, az égetett vörös agyag minden árnyalatában. Nincs két egyforma épület, két egyforma szín. A városból kikerülõ edények, vázák, téglák, cserepek mindenütt keresettek. Sajnos az Erdõszív jelentette fenyegetés az õ forgalmukra is hatással van. Egyre nehezebb hozzájutni a város termékeihez.
Attól azonban nem kell tartani, hogy a rablóbandák Vörösdombot is megkaparintják. A Céh tisztában volt a fenyegetéssel, amit a Hadúr jelent, s idejében megtették az óvintézkedéseket. A támadók három alkalommal próbálták lerohanni a dombokra épült várost, s mindháromszor csúfos kudarcot vallottak. A dombtetõrõl rájuk zúdított síkos, nyúlós agyagfolyam minden alkalommal megállította õket. A város kézmûvesei valamiféle naftaszerû anyagot is kevertek az agyaghoz, amit elég volt csak meggyújtani, s a banditákra tapadt agyag fertályóra alatt, tomboló lángorkánnal cseréppé szilárdult. A három támadás elborzasztó mementói azóta is ott meredeznek a város alatti völgyekben, fennen hirdetve az ész és szorgalom diadalát.
A város teljesen csatornázott, sõt, még egyfajta központi fûtés is mûködik. A település nagyjából mértani középpontjában mûködõ Kemencék Csarnokából a kéményeken távozó hõt befogják és cserépcsatornákon minden házba eljuttatják. Mivel az agyagtéglák kitûnõ hõszigetelõk, a téli fûtésrõl így a város gondoskodik. Ez természetesen az adókban is megmutatkozik: a kemencék tüzelõjét teljes egészében ebbõl fedezik


A városokban testörként szolgáltam hol itt hol ott, egy egy hónapig míg elég pénzt nem gyûjtöttem, hogy tovább áljak. Kerestem valamit. Így jutottam el Silvelandba.
Létezik egy ország valahol északon, aminek a neve Silveland. Ebben az országban matriarchális vezetés volt, azonban mégsem szabad összekeverni az amazonokkal.
Itt a nõuralom annyit jelent, hogy õk azok, akik õsidõktõl fogvairányítják a politikát, vallást, gazdaságot. Ám a férfiak sincsenek alárendelt szerepben igazán. Bár a házimunka az övék, a nõk kiválasztása alapvetõ joguk, s ezt az asszonyok hatalmas megtiszteltetésnek veszik. A törvényeikben a legtöbb rendelet a férfiak védelmét szolgálja. Imádják kényeztetni õket.
Az országban nagy szerepük van a jelentõsebb családoknak, mert az õ lányaik közül kerülnek ki a papnõk, akik életüket a mágiának, vallásnak szentelik. A papnõk természetesen nem házasodnak, s szûlnek gyereket. a Laloyeau család is egyike volt e megbecsült családoknak. Tán egyike a legrégebb óta papnõket nevelõknek.
Most lányuk, a vidám, kissé szilaj Gesine kerül sorra.
Ám a lánynak nem füllik a foga a papnõsködéshez, inkább lovagolna, tekeregne, vívna, vagy csak barátaival beszélgetne. El is határozza, hogy kihallgatást kér az ország jelenlegi vezetõjétõl, Themen fõpapnõtõl.
Létezik egy törvény, ami megengedi a legjobbaknak, hogy két évig tapasztalatot gyûjtsenek, mielõtt papnõvé válnának. Ha valaki nem tér vissza a két év letelte után a család a jövõben elveszíti ezt a lehetõséget, de végülis egyéb károsodás nem éri, habár mindenki nagy szégyennek érzi az ilyesmit. Gesine megkapta ezt a lehetõséget, útnak indult, s így jutott Távolrévbe.

S én e család szolgálatába kerültem. feladatom: követnem kellett a lányt észrevétlen, s megvédeni ha kell...
De a sors megint beleszolt az életembe. Beleszerettem. Oly sok év után ismét elöntötte szívem az a furcsa érzés. Levelet küldtem Anyjának, hogy a munkát nem tudom tovább vállalni. S felfedtem magamat Gesine elött. A Kis Liget éppen megfelelõ helynek tûnt ehez. S a szerencse mellém szegült. Érzéseim nem maradtak viszonzatlanul.

Most már bizakodon nézek az eljövendõ sorsom elé.
Darton kegyes volt hozzám....

Minden kezdet nehéz...Így szól a fáma, s van benne igasság.

Mikor Távolrévbe kerültem nem ismertem senkit. Gesine-t követve jutottam el A Macskajaj fogadóba, hol sok szép órát töltöttem el vele. De a legszebb pillanatok mégis a Kis Liget meghitt árnyékot adó fái alatt történtek. Szerelmes éjszakáink, soha véget nem érõ gyönyör, szenvedély, mivel megajándékoztuk egymást. S itt hagyta el ajkait a szent ígéret: "Életében én leszek az elsõ és utolsó férfi, szerelmünk örökké fog tartani."*Mondta õ miközben csokoládé barna szemeit szemembe mélyesztette.* Már nem voltam egyedül. S szentül megfogadtam ezt én is neki. Késõbb összefutottam régi fegyvertásammal Neurosis-al. Egy végigmulatott éjszaka után tette fel a kérdást:"Nem csatlakozol hozzánk?" S én a kérdést végig se gondolva igent mondtam. Hisz nem lehet az olyan rosz hol egykori fegyvertársam is van. Így kerültem be a Szikrázó Acél Mesterei klánba. Megismerkedtem a Bölcs Ubol maestroval kivel gyakran összemértük kardunk erejét, s a heves vérmérsékletû Sonyval ki mindig tetrekész, s ki elõször avatott be a párbaj rejtelmeibe. Lassan teltek a napok s egyre több barátságot kötöttem. Malasorte, Sötét Prédikátor, s még sokan mások. A klánban a trófeavadászokhoz csatlakoztam, kik bátorságban jeleskednek fõképp. Persze a többi ház sem lebecsülendõ, hisz a hadvezetéshez is kell bátorság, de ott a stratégia a bölcsesség és a logika játszik fontos szerepet. S minden egyes háznak megvan a maga szépsége. Nincs jobb, erõsebb. Mindenkit egyenlõ tisztelet övez akármelyik ház tagja is. Késõbb már az irnok posztját is átvettem, amivel a beavatott címet is elnyertem egyben. Történetembõl egy nevet kihagytam, hisz õt ismertem meg legutoljára. Tylas a neve, a gyönyörû papnõnek, kivel összemértem kardom erejét, s hosszas, becsületes párbajban allulmaradtam. Postagalambjaim gyakori vendégei, s az övéi már nálam is otthonosan mozognak. Eszmecseréink mindkettõnk elõnyére váltak. Egy igaz barátra leltem benne. Éreztem minden jól megy a kezdeti nehézségek után. Otthonra leltem, barátokra, szerelemre itt Távolrévbe...

Minden tökéletes volt...
Egyik nap mikor kedvesemet látogattam meg a Macskajaj nevezetû fogadóban, furcsa látvány fogadott. Gesine mellett egy másik nõ ült, s kezük összeért. A karjaimban lévõ elf kopó mit legutolsó utamról hoztam szerelmemnek felnyüszített, s a két nõ mint riadt madár rebbent szét. Akkor még nem értettem, s nem tudtam semmit. Zavartan álltam a fogadó bejárata elött, érzéseim mint vad hurrikán söpörtek végig tudatomon, a csalódás, a bánat és a hirtelen rámtört magány furcsa egyvelege borította el gondolataimat. Persze ez kivülrõl csak a zavaromban látszódott meg. Lelkem kiáltott s szívem összeszorult, hogy kedvesem, kit szívemben õriztem, megcsalt mégha egy nõvel is. Fájt... Ordítani tudtam volna... De mégis ugy éreztem nem veszíthetem el ezt a nõt ki feledtettni tudta velem a mult szenvedéseit, s kinek ölelõ karjaiban a szerelem rég elfeledett érzése újra megtalált. Szeretem.... Õ mintha misem történt volna mosolygott rám, s szemeiben a szerelem fénye csillogott... Akkor még nem tudtam semmit. Féltem, hogy a fény mi barna szemeibõl árad nem nekem szól... Tévedtem. A fogadót elhagyva a Ligetbe mentünk. Az út alatt nem szoltam hozzá, mert ha megtettem volna biztos elvesztem. Mikor megérkeztünk rajtunk kívül senki nem volt a közelben, s én egy köre letelepedve végighallgattam õt. Most már tudom. Van amit nem tudok megadni neki... Én férfi vagyok. Miután megtudtam az õ hazájában milyen erkölcs és értékrend uralkodik, s hogy nevelik a gyermekeket, rádöbbentem az õ kultúrájukban ez természetes. Elgogadtam.. Elfogadtam?*Kiáltott lelkem mélyérõl a büszkeség* El kell fogadnom, ha nem szeretném elveszíteni õt, ki az életemnél is fontosabb. Mert szeretem. Bucsuzó kedvesem után néztem, majd feláltam, s rohanva utolértem. Szenvedélyel csókoltam ajkait, s éreztem a szerelem mely eddig köztünk volt nem változott, s ugyan olyan édes, õrjítõ a csókja mint eddig. Szivem ismét a megszokott hevességgel dobogott. Tudtam hogy szeret, éreztem.

Hogy mi lesz ezután? Még nem tudhatom... Csak egyet tudok. Nem szeretném elveszíteni... SZERETEM!