#29833

Előtöri Sallytől

*Belép, körbenéz, majd csatlakozik a többiekhez és leül körükbe. Végighallgatja az ő történetüket is, melyek hol vidámak, hol borúsak, mint maga az élet…az õvé is ilyen. Mikor rá kerül a sor, hátradõl a székben és megpróbál visszaemlékezni a régmúltba. Behunyja szemeit és megjelenik elõtte egy kis falucska képe* Rég volt már… egy kis faluban születtem, messze innen, a várostól. A neve Morne Nasse, Fekete Tövis. Nem volt ott se mágus, se kardforgató, se kincskeresõ, se vámpírok, se tündék vagy törpök, legfeljebb csak átutazóban. Egyszerû kereskedõemberek voltak a lakói. A falu maga egy erdõ közepén volt, 3 út keresztezõdésénél. Történt egy nap, hogy az erdõben sétálgattam. Balszerencsémre… vagy épp szerencsémre? Nem is tudom… még így utólag se tudom eldönteni, de akivel ott találkoztam, fenekestül felforgatta az életem. Egy vámpír volt… És nemsokára én is azzá lettem, azzá tett. A falumban akkor már nem volt maradásom, elkezdtek félni tõlem…*Egy enyhe gúnyos mosoly jelenik meg arcán* Sok éjbe tellett, míg a városba jutottam, de sorsommal, azzal hogy mivé tettek valahogy mégse tudtam megbékélni. És ekkor következett egy újabb fordulópont… egy barátom megsegített. Paplovag volt, mágiában jártas. Magáról a szertartásról nem beszélnék, mert titkát meg kell õriznem, ez volt az ígéretem a lovagnak. Elég csak annyit tudni, hogy nem volt a legkellemesebb érzés egyikünknek sem. A szertartás eredményeként ismét ember lehettem, bár külsõre vámpírnak is lehet nézni…*Elmosolyodik egy kicsit az emlékeken, és közben kivillannak a hegyes kis fogak, a múltjának egyik nyoma*… Ezután sokáig nem láttam a lovagot csak az elmúlt pár napban kellett tõle elbúcsúznom. *Szemei elõtt megjelenik a lovag arca, az utolsó percek, és az utolsó szavak is még ott csengenek a fülében. Szinte látja magát, ahogy a bénító mágiából nem tud szabadulni, ahogy könnyei oly sok év után ismét eleredtek, és a paplovag elmegy és azóta, még hírét se hallotta…Nagy levegõt vesz és folytatja a történetet* A szertartás után nem sokkal megismertem egy másik lovagot a Szellemlovagok klánjából, Godfrid Mordent. Idõvel aztán összeházasodtunk. Nászajándékba kaptunk két kölyökrókát, egyik férjemnél van, másik meg velem van már régóta. Biztos láttátok már, nagyon kíváncsi egy teremtés, Éasca a neve. Ezen idõk alatt, míg a városban voltam, sok helyen megfordultam… Voltam a Del Quare Maramar, halállal táncolók közt, aztán a Kószákhoz mentem. Ekkor házasodtunk meg God-dal. A Kószáktól aztán a Nirmal Hriday-ba mentem, vagy ahogy többen ismerik a Szent Szív nevû klánba. Itt õr voltam, és elsajátítottam a tõr használatát. Mindegyik klánban több évet töltöttem, sokat… A vámpír énembõl még annyi megmaradt hogy hosszabb idõ adatott meg nekem, mint más halandónak. Ennek megvolt viszont az a kellemetlen része, hogy sok barátomat láttam meghalni, és temettem el még az õ gyerekeiket is. *Kicsit elkomorul, ahogy a sok régi és kedves barátra gondol vissza. Majd felpillant* Hol is tartottam? Ó igen, megvan. A Szent Szívben, akárcsak a többi klánban nem találtam a helyem, ezért váltottam ismét csak, és az Acél és Mágia nevû klánba mentem. Itt sem idõztem sokáig, talán ha pár hónapig. Elbúcsúztam tõlük és, ezután sokáig jártam a várost, hogy mit csináljak, hova menjek. Aztán eszembe jutott egy név, A Szikrázó Acél Mesterei. Nyomban utána néztem, meg van-e még ez a klán, és szerencsémre még megvolt. Nem sokat gondolkodtam a dolgon, hamarjában írtam egy levelet a vezérnek. Nem kellett sokat várnom, sõt, már aznap fel is vettek, és a hamari döntést nem bántam meg, ahogy remélem Ti se. Azóta itt próbálom köztetek elsajátítani a hadvezetés fortélyait több-kevesebb sikerrel…*Ezzel befejezte történetét, mindent elmondott, amire vissza tudott emlékezni, több is van emlékezetében, de azokat a titkokat inkább a sírba viszi magával, jobb lesz így mindenkinek*