Egy valódi kis novella

Tir besétál, majd vitrinje elõtt a földre telepszik és közben Archon az ölbe fekteti.
-Most had mondjak el egy tanúságos kis történetet:

     Egy újabb hajnal, amelyen az alig néhány órája nyugovóra tért harcosokat az orkok vad csatakiáltása verte föl álmukból, ha még álmodtak egyáltalán!
A csata már majd egy órája zajlott, a harcosok kimerültek és egyre hitetlenebbek voltak, de ifjú kapitányuk még tartotta bennük a lelket.
A légiót fiatal és tehetséges kapitánya már hetek óta vezette minden áldott, nap felsõbb utasításra az orkok derékhada ellen.
De az orkok csak jöttek és jöttek, friss hullámaik állhatatlan hévvel vetették magukat a csata sûrûjébe.

     Tir Csodás kardjának vértõl vöröslõ markolatát oldalához szorította és vad csatakiáltásáll indult meg a törpére épp lesújtani készülõ ork felé.
Még épp maradt annyi ideje, hogy pallosának nyelét védekezés képpen a csapás irányába rántsa.
A hosszúkard szinte hangtalanul szelte a húst, nem tartott tovább egy pillanatnál.
Néhány másodperc néma mozdulatlanság, s a pallos nyel lassan kettéesett, majd az ork maga is követte fegyvere példáját, némán hang nélkül, csak szertefröcskölõ vérének halk csobogása törte meg a pillanatnyi csendet.
A törp hálásan nézett ifjú kapitányára és már ép köszönetet kezdet volna rebegni, mikor egy újabb csapat ork indult feléjük vad üvöltéssel.
-Erre most nincs idõnk Thongard.
Mondta, az arcán szelíd mosollyal majd kirántotta a törpöt a vértõl iszapos sárból, s így fojtatta:
-Keresd meg a századod maradékát, s irányísd õket a jobb szárnyra, a közép már kitart de, a jobb szárny egyre inkább leszakad!
-Ha bekerítik õket mind odavesznek!
-Most meny és tedd, amit mondtam öreg barátom!
A törp engedelmesen bólintott, és követte kapitánya parancsát.
    Tir az orkok felé fordult, s az elsõvel máris összecsapott.
Az ork hatalmas fejszéjének éle ide-oda csúszkált a tökéletesre csiszolt kristálypengén, de azt egyre lejjebb nyomta, a harcos érezte, hogy ereje fogytán és az idõ ellene dolgozik tudta, ha nem lel hamar kiutat e kellemetlen helyzetbõl õ is itt végzi a csatamezõn.
Figyelmét a zihálva nyáladzó orkra fókuszálta, figyelte annak minden apró rezdülését, pillanatot kereset a támadásra, de ideje véges volt.
Ekkor megadatott a lehetõség, az ork megengedett magának egy elégedett félmosolyt.
-Nem is ok nélkül hisz jobbról mögüle két újabb társa érkezett, de az ork nem arra nézett ezt nem láthatta.
Összegezte magában, s minden érzékével kereste a választ.
S meg is pillantotta azt ellenfele szemében, egy halványan tükrözõdõ feje fölé emelt buzogánnyal felé robogó jól megtermett ork formájában.
     Koncentrált várta a pillanatot, s az jött is hamarosan!
Az ork abban a hitben, hogy ellenfelét hamarosan széttrancsírozzák enyhített a nyomáson, tán nem is tudatosan tette, de ez már mindegy volt.
Ekkor a fél-elf minden maradék erejét összeszedve feltaszította fegyverével a hatalmas baltát és vállvértjével ellenfelének vetõdött, a fullánkok pedig tették, amire hivatottak voltak, az ork baloldali bordái között mélyen a testébe hatoltak.
Az ork még egyszer utoljára fájdalmasan fölvisított szertefröcskölõ vérének láttán, ahogy a lendület magatehetetlenül továbblökte hatalmas testét, s a fullánkok sorban kifordították testébõl bordáit, miközben hangosan recsegve eltörték azokat. [1.]
Majd a lovag látszólag fél térdre rogyott, de a következõ pillanatban már kardja markolatán mindkét kezének ujjait összefonta és jobb oldala mellett üvöltve hátradöfött.
A buzogányos orkot, mely már éppen fölé tornyosult a döfés ereje azonnal lefékezte, a kard pengéje majdnem a markolatáig hatolt a testbe az ork köldöke alatt, míg hegye a lapockacsontjai közt meredt ki belõle, még vagy húsz centiméternyire.
Majd lassan fölemelkedve húzta ki belõle és fordította ismét maga elé a majd méteres pengét, így mire a penge hegye eltûnt az orkban kifelé haladva már medencecsontjáig kettévágta a szerencsétlent.
S az csak értetlenül bámult miközben szájából patakokban folyt a vére, majd mikor a kard elhagyta testét élettelenül omlott az iszapos sárba.
Most tekintetét az újabb két orkra szegezte, akik közben töretlen lendülettel robogtak felé.
Az elsõt pajzsának felsõ élével balról, lentrõl felfelé kis híján kettévágta, ebben is csak a csapás kissé korai megindítása akadályozta meg, így csak elõl vágta szét a nyomorultat, az ork bordáinak szilánkjai szerteszét repkedtek. [3.]
De a második már túl közelre került egy kardcsapáshoz, így a másodikkal kénytelen volt az alsó álkapcsára mért iszonyatos erejû ütéssel, a kard markolatát markoló jobb páncélkesztyûjének kettõs fullánksorával végezni, melynek következtében az recsegve elvált az ork fejétõl. [4.]
Az ork szemei a szörnyû fájdalomtól rángatózva felakadtak, s eközben a feszüléstõl elszakadó mozgatóizmoktól lassan bevérzett, arcán véres könnycseppek gördültek alá.
Az ork térdre rogyott, de még percekig szenvedett volna ha a harcos szánalomból egy gyors csapással le nem fejezi.
     A kapitány észre sem vette, hogy a csata hevében eltávolodott társaitól, s csak most mikor zihálva körültekintett a csatamezõn, vette észre, hogy a hozzá legközelebb állók is legalább húsz-huszonöt méterre lehettek tõle.

                                                                    *                                       *                                               *

Ekkor dühödt csatakiáltások vad robaja törte meg a csata távolinak tûnõ alapzaját, s a reggeli ködben egy körülbelül tucatnyi ork harcosból álló csapat tûnt föl!
A harcos leengedte kardját, elkeseredetten egy éleset füttyentett, itt már nem volt mit tenni, csak várt és remélt.
Az orkok már alig tíz métere lehettek mikor valami, valami ami sebesebb a szélnél is elhúzott az orkok fölött miközben éles, reszelõs hangon visított.
A nyomorultak, a harcos magabiztos mosolyának láttán a földbe gyökereztek és a ködben, az eget próbálták kémlelni, rosszabbat nem is tehettek volna így mindûket egyszerre érte villámgyors halál!
Az árny lecsapott, s az orkok darabjai szerteszét szóródtak a csatamezõn néhányuk csak másodpercekkel késõbb ért földet, amikor gyilkosuk a magasban elengedte õket.
Furion volt az Tir jól megtermett, nemes hófehér tollazatú de kissé viharos természetû griffje, mely nem is véletlenül kapta betanítóitól e-nevet.
De a következõ pillanatban már a nemesen szárnyaló állat felé két-három sötét süvítõ nyílvesszõ szárnyalt, az utolsó pillanatban azonban három alig halható pendülés, s egyenként mindet kettészelte egy élénk kék, majdnem fehér nyílvesszõ.
A harcos mikor látta, hogy Furion már tovaszállt a ködben visszasietett szétzilált légiójához, de így is pontosan tudta kit illet a köszönet.
Eldoryant az erdei-elfet, aki Thongárd mellet a másik bizalmasa volt, és megbízható jobb keze.
-Barátom, ha ezt túléljük a következõ kört én fizetem!
-Ugyan kapitány, kérem, még mindig jövök vagy három életfogytiglani szívességgel!
Mindketten fölkacagtak de jókedvük hamar lehervadt a következõ pillanatokban eléjük táruló események láttán.
     Egy hatalmas monstrum tornyosult a ködben elõttük, õk csak a körvonalait látták, de a közelebb álló harcosok meg sem moccantak csak leengedték fegyvereiket és pajzsaikat, és még utoljára az isteneikhez kiáltottak.
Majd jött süvöltve a halál, hatalmas erõvel csapta szét a szerencsétleneket a majd négy méteres hatalmas szögekkel tarkított buzogány, Tir alig tudott elhajolni egy cikázva felé szálló patkóformájúra görbült több helyen is átluggatott adamantium pajzs elõl!
Halálosan kimerült már a hosszú csatában, de embereiért akármikor kockára tette saját életét, mint most is!
Szemei éjkéken izzani kezdtek, s õ rohanni kezdet a hat méter magas vállban körülbelül két méter húsz, két máter negyven széles, három centi vastag öklömnyi szegecsekkel borított kovácsoltvas páncélzatot viselõ hegyi troll felé.
Csakhogy ezúttal a köd szétrebbent a csatamezõ fölül, s a szemben állok jól láthatták volna egymást, de mind az eget bámulták mozdulatlanul.
A hatalmas test lassan materializálódott, árnyba borítva a véres csatamezõt, s lassan siklott a harcos fölött. [6.]
Archon volt az, a majd háromszáz méteres szárnyfesztávolságú fehérsárkány, aki a harcossal egyszerre mozgott és üvöltött fönn az égen.
A troll még éppen csapásra emelte volna hatalmas fegyverét, de ekkor már a vakító fénnyel tündöklõ penge, nem kis robajjal méterekre szikrákat szórva áthasította a szörny páncélját s jobbról balra egy hosszú vízszintes vágással, derékban kis híján kettészelte.
A lény a hatalmas fegyvert lassan a földre eresztette, miközben a hangosan ziháló harcos mintegy utolsó tiszteletadásként lapjára fordítva arca elé emelte a kardját, s a vértõl csöpögõ penge egy halvány alig látható örvénylõ fénytölcséren keresztül olthatatlan szomjjal kezdte nyelni magába a hatalmas troll lelkét. [2.]
S ahogy a tölcsér halványult, úgy hunytak ki a troll szemeibõl is, az élet utolsó szikrái is.
A sárkány elégedetten körözött a csatamezõ fölött, de hirtelen minden megváltozott!
     A rettegésbõl magukhoz térõ orkok hirtelen visszavonulót fújtak, ez nem volt rájuk jellemzõ, különösen háromszoros túlerõben nem!
A harcosok már-már örömujjongásban törtek ki, mikor a közeli domboldalon azonban újra csatarendbe álltak, s az egyre erõsödõ dübörgés és az orkok vad, csata elõtti ritmusos dobbantásai ismét leírhatatlan félelemmel töltötték el sokat megélt lelküket!
Ekkor felértek a dombtetõre az orkok eddig a köd miatt hátrahagyott hatalmas gerendákból ácsolt csatakatapultjai, melyeket tucatnyi dinnye nagyságú, tömör tüskés vasgolyóval töltöttek meg.
-Na ezt már tényleg nem!
Üvöltötte el magát féktelen dühvel Tir, saját harcosainak sem kis meglepetésére, csak két hûséges társa húzódott hozzá egészen közel, s bólintva kapitányuk felé, az minden maradék erejét latba vetette az embereiért.
Az elemi erõvel elszabaduló varázslat egy sötét felhõoszlopot indított meg az orkok felé, s eközben rengett a föld és a harcos körül lassan örvényleni kezdtek elõször a kisseb, majd már a nagyobb sziklák is, de két hûséges társa nem mozdult mellõle, az idõ sürgette, az orkok már megkezdték a katapultok fölfeszítését!
A harcos még egy utolsót kiáltott, s Archon szertefoszlott a feje fölött de ezzel egy idõben, egy villám csapot az orkok közé, majd egy újabb, s egy újabb!
Ami ez után következett azt a jelenlévõk soha nem felejtették el, egyik oldalon sem!
A következõ néhány másodpercben olyan sûrûn csapta le a villámok, hogy a vakító fehérség folyamatosnak tûnt!
Mire vége lett már csak a füst gomolygott a százával szerte-szétszálló orkok között, akiket saját katapultjak szétrobbanó szilánkjai döfködtek át tucatszám.
     Az orkok eszeveszett menekülésbe kezdtek és végre teljes lehetett a túlélõk öröke, akik egyöntetûen kapitányuk nevét kezdték kántálni!
De õ csak állt, állt mozdulatlanul levegõ után kapkodva, arcán kövér cseppekben gördült alá a véres verejték, de nem ingott meg mindaddig, míg az utolsó ork is ki nem takarodott a látómezõbõl, csak akkor rogyott fél térdre, hangosan zilálva, de két hûséges társa azonnal felsegítette a vértõl áztatott sáros földrõl.
     A fáradt harcosok a nap hátralévõ részében csak pihentek, tudták ismét csatát nyertek, de a háborúnak közel sem volt vége!

     S jött egy újabb hajnal, amelyen az alig néhány órája nyugovóra tért harcosokat az orkok vad csatakiáltása verte föl álmukból, ha még álmodtak egyáltalán!
A csata már majd egy órája zajlott, a harcosok kimerültek és egyre hitetlenebbek voltak, de ifjú kapitányuk még tartotta bennük a lelket.
A légiót fiatal és tehetséges kapitánya már hetek óta vezette minden áldott, nap felsõbb utasításra az orkok derékhada ellen.
De az orkok csak jöttek és jöttek, friss hullámaik állhatatlan hévvel vetették magukat a csata sûrûjébe.

                                                                                                                      by.: Tir Tirendil